Isten éltessen, Szívem!

Reményik Sándor: Egy lélek állt...

Egy lélek állt az Isten közelébe'

S az örök napsugárban reszketett 

És fázva félt,

Mert érezte, hogy vonzza már a föld, 

És keserűn kelt ajkán a "miért", 

Mikor az Isten intett neki: "Készülj!

Valaki ott lenn meg akar születni, 

Neked szőtték e színes porhüvelyt: 

Pici kezeket, pici lábakat;

És most hiába, le kell szállanod, 

Öröktől fogva te vagy kiszemelve, 

Hogy e testet betöltsd,

Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.

Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"

S szólt a lélek: "Én nem akarok menni!

Én boldog vagyok Veled, Istenem;

Mit vétettem, hogy egedből kivetsz? 

Mit vétettem, hogy le kell szállanom, 

S elhagynom búsan és reménytelen 

Az angyalokat, testvéreimet?

Mit vétettem, hogy le kell szállanom, 

S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

A meghasonlás örök köntösét,

A nekem szabott hitvány rongy-ruhát? 

Ki bor vagyok: a Végtelennek vére, 

S láng, mely üveg alól is égig ér: 

Mit vétettem, hogy bezársz engemet 

Kehelybe, amely megrozsdásodik,

S ampolnába, mely romlandó cserép?!"

És szólt az Isten szigorún: "Elég! 

A törvény ellen nincsen lázadás! 

Ha milliók mentek panasztalan, 

Talán te légy kivétel?

Mint a fiókát az atyamadár: 

Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,

S jobban becsülni meg az örök fészket!"

S az Ige alatt meggörnyedt a lélek. 

Szomorún indult a kapu felé,

De onnan visszafordult: "Ó Uram,

Egy vágyam, egy utolsó volna még; 

Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt, 

Szerettük egymást véghetetlenül, 

Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet, 

Szeretném viszontlátni odalenn,

Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot." 

S felelt az Úr:

"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."